3.fejezet

A koncert

Persze a Durch den monsunnal kezdtek. Tom végig engem nézett, és mosolygott rám. Néha egy puszira is kifutott, mikor Bill beszélt éppen a közönségnek. Majd ez hangzott el Bill szájából:

-         Na és most jöjjön az egyik kedvenc számotok, de csak ha már visszajön Tom, mert szegény tesókámnak úgy hiányzik a barátnője, hogy mindig kiugrik egy puszira. Hé Tom, elég lesz már. – és mindenki nevetett.

Majd Tom visszament gitározni. Én pedig csak ámultam, és bámultam hogy milyen szerencsés vagyok. Hiszen én lebegtem a boldogságtól, és totál rózsaszínben láttam a világot. És Tom? Kérdeznéd mi?

Tomról nem is tudom hány millió képet láttam, de semelyiken se látszott ennyire boldognak, sőt inkább szomorú volt. Persze akadnak róla mosolygós képek is, de ezt a mosolyt, mikor rám néz, még sohase láttam! És az a nézés…. Na jó, nem olvadozok tovább, hiszen a történetnek nem ez a lényege. Szóval….

Az utolsó számuk a Lieb die Sekunde volt, ami rájuk igaz is, hogy az ,,éj pillanatai”. Éppen az első reflénnél rám nézett, és beleénekelt ő is, de nem is akármit:

-         Lieb, die Sekunde, ich liebe Kitty…. J( az éj pillanatai, szeretlek Kitty)

Majd beleszólt Bill is:

-         Und du liebe Tom? (és te szereted Tomot?)

Tom vörösödni kezdett, majd mikor Bill ezt kérdezte tőlem, odafutott hozzám h válaszoljak, és mondtam is neki:

-         Ich liebe Tom, sehr, sehr. – és én is vörösödtem.  (igen, nagyon, nagyon)

Majd visszafutott Bill a színpadra, és folytatták tovább az eredeti számot. Tom pedig egyre jobban mosolygott és vörösödött.

Nagy nehezen elköszöntek a rajongóktól, és visszamentünk az öltözőbe. Persze ott újságírók sorakoztak. A fiúk lazán bezárták az ajtókat, és elhúztunk a taxival.